„Mások véleménye nem számít. Csak az lehet valóban fájdalmas, vagy felemelő, amit mi gondolunk magunkról” /Paul Hauck/

 

 

Mondd, milyen jogon szólhat bele valaki más életébe? Mondd, hogyan, és miért ítélkezhet? Hogy van bátorsága ahhoz, hogy közölje, mi a jó, és mi nem?

„Ti nem vagytok egymáshoz valók.” Vagy „Ti vagytok az álompár!”Vagy „Jaj, hát pont azzal?”

Persze, mindenkinek lehet véleménye, de azt ne úgy közölje, mint egy megmásíthatatlan, megváltoztathatatlan tényt: „Ti nem vagytok egymáshoz valók.” Mert azt senki nem tudhatja, hogy mi történik két ember között VALÓJÁBAN. Amikor megváltozik tér és idő, eltűnik a külvilág, úgy érzed magad, mint akit egy buborékba zártak, de ez a buborék nem bezár, hanem óv, és vigyáz rád, megvéd a szerencsétlen és szomorú valóságtól. Igen. Buborékban lenni jó. Olyan, mint amikor a kristálygömb tele szórja a szobát színes csillagokkal, amikor rá süt a nap. Mert tudod, hogy miért van, honnan ered, és, hogy vigyáz rád.

Honnan is tudhatná bárki, hogy milyen az érintése, annak a másiknak, vagy milyen az illata? Milyen a keze? És milyen, amikor hozzád ér. Simogat, vagy rád emeli…? És milyen vele együtt aludni? Jó? Vagy inkább otthon, egyedül? És van még millió más, amit CSAK ők (mi) ketten tudhatnak. És félszavakból is megértik egymást, mert tudja, hogy mit érez a másik, és hogy mit gondol, és mi az, ami fontos Neki? És mi az, ami nem. És hány mondat kezdődhet úgy, hogy: emlékszel? És azt nem mondhatod, csak annak, akivel megéltél, átéltél valamit. Mindent.

És jósoltathatsz kártyából, forgathatod az inga-pálcát, mert majd az megmondja, mit tegyél.

NEM. Nem hiszek a kártyának, a pálcának.

Csak magamnak hiszek.