A könyörgés a lehető legrosszabb út. És a legkevésbé hatékony is. Egyfelől olyasmit ígérek, ajánlok fel, amit valójában nem szívesen teszek, és amivel nem tudok azonosulni, tehát máris övön aluli szerep. Másfelől, kevés dolog taszít jobban egy embert, mint egy másik könyörgése. Az önvád megint nem vezet eredményhez, csak töménytelen energiát leszív, és kínoz a végtelenségig. Bár bizonyos dolgokat bizonyára én is elhibáztam. De nem érdemes marcangolni magam miattuk, mert akkor, ott azt éreztem helyénvalónak, tehát nem cselekedhettem másként. Akkor ő ezt váltotta ki belőlem, tehát ugyanúgy felelős a történtekért. Mi együtt így működtünk. És ha ez nem működik, akkor kettőnk egysége nem működőképes, ezt pedig tudomásul kell venni. Az másik kérdés, hogy mi az, amit a jövőben már nem kellene elkövetnem egy másik kapcsolatban, mert kiderült, hogy nem vezet jóra. Ezt felismerni a személyiségfejlődés útja. Én magam is belátom, hogy abban a kapcsolatban szenvedtem, akkor nem lehet ő az igazi, mert az igazi mellett nem szenvedünk. Ha igen, akkor az nem az igazi, hanem tévedés. És lehetséges, hogy szükséges pár tévedés, mire eljutok az igazihoz. Az iszonyatos hiányérzet természetes, de tudom, hogy ilyenkor nem őt hiányolom, hanem a valakihez való tartozás érzését. De azt mástól is megkaphatom, és úgy is, hogy nem kell érte szenvedéssel fizetnem. Lehet, hogy nagyon fáj, ha kimondom magamban, de mégis, így tudok tovább lépni: nem úgy szeret engem, ahogy nekem kell. Akkor meg kell adnom az esélyt annak, aki képes erre.

S hogy mi az oka a szakításnak, azt nem a másiktól várom el, mert akkor várhatok életem végéig. Neki is van egy igazsága, és nekem is van egy, és a kettő nem feltétlenül ugyanaz. És tévhit az is, hogy szükség van a másikéra, ahhoz, hogy tovább léphessek. Nem. Különben is, mondani azt mondhat, amit csak akar, az nem lesz attól még igazság. Az én igazságomat magamnak kell összekalapálnom a rendelkezésemre álló szilánkokból. Nem lehet mástól várni a választ. A válaszok bennem vannak, csak meg kell hallanom, el kell fogadnom. Természetesen elmúlik. Idővel, de elmúlik. És természetesen megmarad örökre. De csak az emléke. Ezt megvalósítani a munka, ami vár rám. S ami ezt megelőzi, a döntésem, hogy meg tudom valósítani.